1.

- Hogy érted hogy szakítani akarsz? - kiáltotta Stephanie, torkában azzal a bizonyos gombóccal küszködve
- Nem veszed észre? Ezek már nem mi vagyunk! Már nem szeretjük egymást! - fakadt ki Steve elkeseredetten
- Én szeretlek! Az életemet adnám érted. - kuporodott le a lány a mellette lévő túltömött fotelbe
- Nem akarom tovább csinálni. Másból sem állsz ki, csak veszekszel. Mindenbe belekötsz. Nem vagyok hajlandó ezt tovább tűrni. Menj el, most! - dobta a még mindig fotelben ülő lány felé fekete vászonkabátját
- Képes vagy csak így félrelökni 6 évet? - nézett fel Stephanie - Csak így? - mosolyodott el - Én minden barátommal megszakítottam a kapcsolatot, mert féltékeny voltál... még a lányokra is. A családomat két teljes éve nem is láttam, mert neked nem szimpi az apám. Hát tudod mit, Stevie? Ha neked én ennyit érek... cseszd meg! - állt fel, magára kapta a kabátját, és elindult kifelé. Ahogy kilépett a viktoriánus emeletes ház ajtaján, megcsapta az arcát az a bénító fuvallat, ami már így, november közepe felé nem is olyan ritka. Steph összehúzta magán a kabátot, és elindult gyalog, a taxival is 30 percre levő lakása felé. Egész úton csak az előbb történteken járt az agya, és azon, vajon mihez fog most kezdeni. Milyen jó is volt, azon a gusztustalan, csicsás ágyán összebújni, és élvezni egy jó, kosztümös filmet. Az ő hibája - gondolta - tényleg mindenbe csak a hibát kereste. A lakásában, a barátaiban, az életében. Soha nem bízott meg benne száz százalékig. De ettől még rajongott érte, és imádta. Tudta, milyen szerencsés adottságai vannak a srácnak. A haja, az a csodás szőkés barna kuszaság, ami olyan volt mint a vatta. Mindig öröm volt végigsimítani rajta. A szemei, amelyek színe megegyezett az óceán színével. Édesanyja, Laura, mondjuk mindig bizonygatta, nem óceán az, hanem egy jéghegy, és ebben a jéghegyben leli majd lánya a halálát. Talán igaza lehetett. Nem buta nő. Mindig a "szépember" és "boldogember" katyvasszal jött, miszerint ne a szépet, hanem a boldogat keresse a lánya, hisz az való családot alapítani.
"- Nem normális, hogy ilyen hosszú idő után sem akarja megkérni a kezedet! Valami nem jó és kész" - mondogatta. Steph pedig tojt arra, mit mondd a nála 21 évvel idősebb anyja. Csak Steve volt neki, és más nem számított. Mindent miatta csinált. Miatta olyan a haja amilyen, és a sminkje is csak miatta olyan, mint Audrey-nak. Mondjuk most inkább egy elmosódott pandára hasonlít. Minden reggel, egy kész csoda kellett, ahhoz, hogy hatalmas szempillái legyenek, vékony tusvonala, és porcelán bőre. Csak most jött rá, anyjának igaza volt. Ha tényleg szerette volna őt Steven, akkor önmagáért szereti, nem pedig azért, mert jól állt neki a "My fair lady smink". Egy életre elég gyűlölet gyűlt össze benne pillanatokon belül, de ezt mindet elnyomta a tehetetlenség, és a mérhetetlen bánat. Mi van, ha ez csak egy próbatétel. Tesztelni akarta, vagy rávezetni, hogy mostanában egy kicsit tényleg zsörtölődős kedvében van. Holnapra már el is felejtik ezt az egészet. Ő visszafogja magát, Steve pedig elveszi feleségül. Születik egy rakat gyerekük, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak. Nem volt más dolga a lánynak, mint időben hazaérni, és felhívni a fiút. Az utcán nem akarta, kis kora óta retteg az emberektől, és fél, ahogy előveszi a zsebéből vagy táskájából a készüléket, egyből kiveszik a kezéből a telefont és volt nincs. Gyorsabban kezdte szedni nem túl hosszú lábait, aminek következében sikerült egy taxi elé ugrania, de az nem ment túl gyorsan így megúszta pár verbális sérüléssel. Amikor végül odaért kis garzon lakásához, és lekapta magáról kabátját, a nappaliba igyekezett, kényelembe helyezte magát, és tárcsázta a már jól ismert számot. Illetve, csak benyomott a gombot, mert a gyorshívóján övé volt az első hely. Az ötödik csengésre vette csak fel, és akkor sem a legjobban jött ki a helyzet.
- Holnap reggel átmehetek hozzád? - kérdezte halkan Stephanie
- A cuccaidért? Összeszedem. Mondjuk 10re? - kérdezte szárazon a férfi
- Nem. Meg akarom ezt beszélni. - szorult össze a lány torka
- Ezen már nincs mit megbeszélni... kedvesem - köpte gúnnyal az utolsó szót
- De esküszöm megváltozom! - tört fel Steph-ből a zokogás
- Te olyat nem tudsz - bontotta a vonalat az... ex

Érdekes, 6 évvel ezelőtt, egy hasonló szituációban habarodott egymásba a két fiatal. Stephanie akkor szállt ki az egy éves kapcsolatából, amikor összehozta őket a sors. Szegény lány nem tudott mit kezdeni magával, és a könnyeivel. Nem olyan régen költözött csak New Yorkba, és még nem ismert senkit sem. Nem tudott kihez fordulni, ezért egy játszótérre ment... és sírt. Nem szeretett sírni, és a mai napig sem szeret, csak nagyon ritka alkalmakkor hullatta könnyeit. A hintán ült, már levegőt is alig kapott a zokogástól, amikor a semmiből megjelent Steven. Akkor egy kicsit a mostaninál is hosszabb volt a haja, és a szemei aggodalmat sugároztak, pedig nem is ismerte akkor még a következő hat éve főszereplőjét. Leült a lány mellé, nem szólt semmit egy ideig, de végül csak sikerült beszélgetést kezdeményeznie. Nagyon jól elvoltak. Steph abbahagyta a sírást, és mosolyogni kezdett. Onnantól csak mosolygott. A mai borzalmas végkifejletig, sosem sírt. Akármilyen komolyan is összevesztek, ő nem sírt. Mondjuk miért is kellett volna sírnia, ő volt legtöbb esetben a vita kezdeményezője, és ő is beszélt a legtöbbet. De térjünk is vissza, a hat évvel ezelőtti helyzethez. Steven nagyon illedelmes volt vele. Oda mentek vacsorázni, ahová a lány szerette volna, azt ettek és ittak, amit szintén ő akart. Minden találkozáskor virággal érkezett, Steph kedvenc virágával. Egy teljes hétnek, és kereken 5 randevúnak kellett megesnie, mire elcsattant az első csók. Tekintve, hogy Steven akkor 24 volt, ez elég nagy teljesítmény. Ahogy teltek a hónapok és évek azonban, egyre inkább laposodott ez a kapcsolat. (sokan nagyon is csodálkozhatnak, hogy csak most érett meg a szakításra). Egy nem túl szép napon, a férfi kezet is emelt rá, de azonnal megbánta amit tett, és egy jókora piros rózsával esedezett bocsánatért, amit természetesen meg is kapott. Aztán az érdektelenség korszaka következett, ami ma záródott be, és véget is ért mindennel együtt.

Körülbelül 5 órába került, mire emberi hangot tudott magára varázsolni Stephanie. Egy fél literes bögréből itta, kedvenc Earl Grey teáját, mellé pedig angol teasüteményt rágcsált. Ez az együttes mindig eszébe juttatta gyerekkorát. Már nála javában hajnalodott, szóval úgy gondolta, szülei már régen fent vannak. Talán már meg is reggeliztek. A kezébe vette fehér telefonját, és hívni kezdte Európában (Londonban) tartózkodó szüleit. Igazán ritkán szoktak csak telefonon beszélni, általában olyan technikát választanak, ami nem kerül ilyen elvetemült sokba. Most ellenben kivételt tett. Úgy látta, Anyja majd megnyugtatja, és Apjával közösen elhordják mindennek azt a mocskot, akit ő szerelmének nevezett, és most olyan hirtelen, olyan kegyetlenül dobta ki. Fejében és szívében továbbra is gondolatok cikáztak, ezért félt, nem tud majd a telefonba szólni, és szülei azt fogják hinni valami komoly baj van, de meg kellett ezt kockáztatnia. Nem bírta volna ki, ha magában kell tartani, az utca közepére meg csak nem mehetett ki, hogy ott kürtölje világgá gondjait.
- Szervusz, Édesem - szólt a vonal másik végéből negédes megnyugtató hangján Édesanyja
- Anyu! - mosolyodott el könnyes szemmel a lány - Mondani szeretnék valamit - mondta csendesen
- Jajj, csak nem! Menyasszony az én kislányom? - sikkantott fel az asszony. Mellőle mozgolódás hallatszott - kihangosítottalak, Édes. Itt van Apa is - szólalt meg megint
- Szia, Kicsim! - hallatszott egy mélyebb hang
- Apu! - mosolyodott el szélesebben Steph - Sajnos, nem ez a helyzet. Éppen ellenkezőleg. Szakítottunk, és egy kicsit kivagyok. - nevetett fel fájdalmasan
- Ajjajj - csattant valami, de Stephanie pontosan tudta, Anyja csapott egy jókorát homlokára
- Az a szemét, faragatlan, félkegyelmű kölyök! - zsörtölődött még mélyebb hangon Arthur, Steph apja
- Nyugalom. Nem tudok ezzel már mit csinálni, és ti sem tudtok. Csak egyedül éreztem magam, hallani akartam a hangotokat. - kortyolt egyet a teájába - meg amúgy is... így akartam nektek elmondani a hírt.
- Figyelj, Életem. Igaz, itt nem szokás, de mindjárt itt van November 4. csütörtökje... azaz nálatok hálaadás. Idén megünnepeljük. Eljössz hozzánk, és családban leszel. Hidd el jó lesz. Olyan régen voltál már itthon - szontyolodott el Laura
- Az remek lenne - mosolyodott el a lány - most mennem kell. Szeretlek titeket - tette le a telefont.