2.

Mindig nagy előkészületekkel, és kínnal járt a munkába indulás Stephanie számára. Utálta a helyet, ahol dolgozott, a munkatársait, akik soha nem tudták szó nélkül hagyni az öltözetét vagy a sminkjét. De ezzel nem is lett volna akkora baja, egy idő után megszokta a felhőkarcolót, és szerencsére a térelválasztó is jól jött neki, így csak néha kellett látnia kedves kollégáit. Mi okozta a legnagyobb gondot? A főnöke Donald Silverman, aki pont a mai napon lett 40 éves, ezért ünneplés is lesz... és még több munka. Unalmas, kényszeredett munkavégzés. Donald egy igazi diktátor, aki nem mellesleg életcéljául választotta azt, hogy felszedi a lányt, és folyamatosan próbálkozik is ezzel. Volt, amikor meg is zsarolta, ha nem tesz eleget kérésének, soha nem fog munkát kapni New Yorkban. Ekkor is Stevennek sikerült elegyengetni ezt az ügyet. Ezek után Donald nem nagyon próbálkozott, egy hónapja azonban újra elkezdte, de akkor Steve már nem nagyon törődött vele, azt mondta Steph csak túloz. Lehetne az a nagy kérdés, miért nem mond fel? Nos, nem olyan egyszerű munkát találni egy olyannak, akinek nincs meg a diplomája. Ez a cég, ahol most dolgozik is olyan, ahol igazából csak lapokat rakosgat egyik mappából a másikba napi 8 órában. Nem elég hogy vérunalmas, de még csak el sem tud benne fáradni az ember. (Ez eddig nem volt probléma, de most, hogy nincs kiért hazajönni, nem árt, ha nulla energiával lépi át a küszöböt az ember lánya) 

Ma egy egyszerű, barna ceruzaszoknyát, és egy bő szürke pólót vett fel, sminkje csak fekete szemceruzából állt. Tegnapi beszélgetése a szüleivel, ugyan segített valamennyire, de így is elég ramatyul érezte magát, és nem tudta, mi lesz délután 5 óra után, amikor befejezi a munkát? Egész nap jó képet kell vágnia, senki sem tudhatja meg, mi történt tegnap vele, hogy szakítottak a barátjával. Ha egy ember megtudná, akkor az összes többi is tudná, és onnan már csak egy lépés az, hogy a főnöke is tudomást szerezzen a helyzetről, amivel okosan vissza is élne. Agymosásra lenne igaz szüksége, hogy percre pontosan két óránként ne kezdjen el bőgni, de itt meglesz a nagyszerű indok, allergiás a liliomra, ami az asztalán van. Már csak vennie kell egy csokor liliomot. A mellkasában azt a szorító érzést, pedig csak ő érzi, szóval azzal sem lesz semmi probléma. Ha egy hollywoodi nagy emberke látni fogja a mai alakítását... megkapná az Oscart. Az órájára pillantott, ami többet mutatott, mint szabadott volna, ezért gyorsan a cipőjébe lépett és már kint is járt emeleti garzonjából. Mivel ideje semmiképp nem lett volna gyalog menni, így a metró felé vette az irányt. Ott hamar meg is érkezett a neki megfelelő járat, amire könnyed mozdulatokkal fel is szállt. Leülni nem szeretett a tömegközlekedési eszközökön, így egy kényelmesnek tűnő helyen megállt, és kapaszkodott, mintha az élete múlna rajta. Bár már lassan egy évtizede lakott New Yorkban, még mindig nem szokott hozzá elég sok dologhoz. Ilyenek a metrók, vagy az út szélén árusító hot-dogosok. A gondolataiba merülve bámult maga elé egész úton. Bár próbált alap dolgokon gondolkodni, mint a globális felmelegedés, politika vagy a divat, mindegyikből sikeresen átkanyarodott Steve irányába. Mindig félt a globális felmelegedéstől, attól, hogy ez vezet majd a világ végéhez. Amikor ezt ecsetelte a férfi, ő mindig jó szájízzel kinevette. Aztán mindig szívesen vitatkozott, más politikai nézetet vallókkal. Azt hitte, ő a világ közepe, és mindenkinek azt kell gondolni, mint neki. Steph sosem volt ilyen. Ő mindig pártatlan maradt, ezt még szülei tanították neki. „A politikával vagy elbuksz, vagy nagyember leszel. Ésszel kell dönteni, de a mérleg oldalai hol így-hol úgy állnak. Ha egyszer nagyon is jól állsz… nem kell sok idő, amíg ez megváltozik”. Na, ő mindig is felső-középosztálybeli akart lenni, ezért nem érezte szükségét politizálnia. A divat pedig… kevés divatosabb embert ismert, mint szerelmét, vagyis volt szerelmét. Hazugságnak gondolta ezt így mondani, hiszen, attól hogy szakítottak, nem jelenti azt, hogy nem szeretheti, sőt, ki mondta, hogy ennek véglegesnek kell lennie. Titok ugyan, de elolvasott pár cikket arról, hogyan szerezheti vissza pasiját valaki. Nos, ő megfog ezekkel a dolgokkal próbálkozni, ha szeretné a férfi, ha nem. Mindig is vele képzelte el az életét. Vele akart koszos pelenkát cserélni, és öregek otthonában meghalni, mint a Szerelmünk lapjaiban. Ezt szerette volna. Semmi mást. A metró lassan lefékezett, ami azt jelentette, le kell szállnia. Ez könnyedén meg is történt. Már csak 5 perc séta, és meg is érkezett a felhőkarcolóhoz. Azzal nem számolt mondjuk, hogy táskája legaljáról kell előhalásznia a mágneskártyát, ezért egy elég hosszú sort tartott fel, mire bejutott a céghez, ahol egyből főnöke, Donald fogadta.

- Boldog születésnapot! - köszöntötte a lehető legjobban főnökét Stephanie

- Boldog lenne, ha nem kevertél volna már megint össze két mappát, drágám - zsörtölődött a tőle megszokott módon - de tudod, hogy engesztelhető vagyok - vigyorodott el, a ma 40 éves férfi.

- Tudja jól, hogy nem élek a lehetőséggel. Sajnálom, hogy hibáztam, legközelebb jobban figyelek - mondta el a betanult sablont a lány.

- Ajánlom Kegyednek! - húzta el a száját Donald, majd irodájába igyekezett.      

Steph három oldalról zárt irodájába vonult, ahol vagy 20 percig csak azon gondolkodott, hogy lehet valaki ilyen gusztustalan, mint ez az ember, akit neki nap, mint nap el kell viselnie. Elhatározta, ma temérdek mennyiségű iratot fog beiktatni, hogy senki egy szót se tudjon hozzá szólni. A délben esedékes születésnapi köszöntés idejére, pedig elmegy a mosdóba, és megigazítja sminkjét.

Ezt a tervet sikeresen meg is valósította. Mikor látta, ahogy munkatársai telefont intéznek, hogy kikapcsolják egy órácskára a füstérzékelőt, hogy nehogy bekapcsoljon a torta tűzijátéka miatt, és elmossa a partit, ő felállt és kecsesen elsuhant a mosdóba, ott pedig bezárkózott egy fülkébe. Az egy helyben ülést, és maga elé meredést nem sokáig bírta ezért elővette mobilját, és őt érdeklő cikkek után kutakodott. Hamar talált is egyet: Tíz tipp, hogyan éljük túl a szakítást. Azonnal hevesebben kezdett verni a szíve, ahogy elolvasta a címet.

1) Ne ülj otthon, inkább töltsd meg minden napod kreatív programokkal, hogy ne tudj a szakításra és Rá gondolni. ~ nem is hangzik rosszul - gondolta - lehet újra kéne kezdenie a jógázást. Az mindig eléggé kikapcsolta.

2) Írj volt kedvesednek leveleket, de ne küldd el neki ~ ez elég rossz ötletnek tűnik, ugyanis vagy végig a kedves anyukáját emlegetné, vagy annyira belemerülne a saját maga hibáztatásába, hogy kivetné magát az ablakon, és a szakításon túllépő levélből búcsúlevél lenne

3) vezess naplót ~ az már tini korában sem ment neki. Csak meredne a kis könyvecskére, de egy szót sem tudna beleírni

4) Gyűjtsd össze volt szerelmed hibáit, fogalmazd meg, miért is nem kell már őt szeretni. Ezzel rájössz, nem sokat vesztettél. ~ ez mindenképp megér egy misét, háthogyha így végre rájön, nem csak ő a fő ludas ebben az egész szakításban.

Olyan hasonló megfogadható tanácsok voltak még a cikkben, hogy jó ötlet volna külsőt változtatni, régi ismerősökkel felvenni a kapcsolatot, utazgatni. Az utazást kivéve egyikhez sem volt mersze Stephnek, de legalább eltelt az idő, így előbújhatott rejtekéből. A mosdóajtón kilépve azonnal egy nem túl barátságos egyeddel találta szembe magát:

- Hm, mostmár a mosdóban fogsz mindig ebédelni? Bár, oda is vagy való - kacarászott Cintia, Stephanie iskolai ellensége, aki szintén New Yorkban él, legnagyobb sajnálatára

- Már annyiszor el kellett neked mondanom, de úgy látszik még mindig nem fogtad fel: ez már nem a gimi… - mosolyodott el Steph erőltetetten, majd egyszerűen magára hagyta a lányt.

Mikor végre véget ért a munkaideje, megkönnyebbülve állt fel, és szelte át a helyiséget. Úgy gondolta, megérdemel egy kis késő délutáni vásárolgatást. Vesz magának egy jógázáshoz alkalmas ruhát, és ellátogat az éjjel-nappal nyitva tartó jógaközpontba. Első útja egy cipőboltba vezetett, ahol felpróbált jó pár körömcipőt, és szandált, míg végül megtalálta a számára tökéletes darabot. Egy púderszínű, kerek orrú csodáról van szó, ami felcsatolható a bokájára, ezzel elérve a tökéletes cipő címet, ugyanis feles lába miatt nincs olyan lábbeli, amiből nem lépne ki. Sokkal boldogabban lépett ki az üzletből, és vette célba a sportszerboltot. Ott elég hamar megtalálta a neki kellő szettet: egy fekete leggings, és egy fehér atléta. Soha nem jógázott sportcipőben, így arra nem volt szüksége. Még elugrott egy műkörmöshöz is géllakkot csináltatni. Nagyon gyengék a körmei, ezért régen nagyon szerette ezt a fajta megerősítést, de Steve kimondottan rühellte még a két napig fent maradó körömlakkot is, így a 3 hétig tartó szín szóba sem jöhetett. Vörös körmöket csináltatott, azt akarta, mindenki lássa. Egy kamasz kölyöknek érezte magát, aki minden áron ellent akar mondani szüleinek, de nem gondolta, hogy ezzel gond lenne. Teljesen feldobta, hogy újra jógázni kezd, hogy újra művelni kezdi régi szenvedélyét. Talán még a Steven-nel való szakításáról is megfeledkezett. Ahogy az öltözőbe ért, és átvette új szerelését teljes erőbedobással kezdett bele a gyakorlatba, aminek teljes nyugalmi állapotba kellett volna őt hoznia, de egyáltalán nem így történt. Recsegtek-ropogtak a csontjai a legkönnyebb nyújtásnál is, a gyakorlat ¾ részét pedig meg sem tudta csinálni. Nem okozott neki ez örömet, sokkal inkább fájdalmat, és túl nagy erőlködést. Teljesen magába roskadva ült a terem sarkában, és nem tudta mi történt vele. Soha életében nem volt ilyen merev. Fél óra nyújtással sem tudott magából többet kicsikarni. Még egy lótusz ülést sem. A minimum 20 évvel idősebb nő nem sokkal mellette tökéletesen végrehajtotta a fejében lévő elképzeléseket. De mit is gondolt, hogy majd 5 év kihagyás után ugyan olyan jól fog neki minden menni, mint ahogy régen? Ezt a legostobább ember sem várhatja el, és ő nem is olyan buta. Elkeseredetten tápászkodott fel, illedelmesen elköszönt a mellette dolgozó nőtől, átöltözött, majd a könnyeivel küszködve sétált ki az épületből. A tevékenység, amiben bízott, csúnyán pofán vágta, és talán még szembe is köpte azzal, hogy rájött, már ez sem megy neki. Hogy akart rendben tartani egy kapcsolatot, ha tényleg semmiben sem sikeres. Miért a szerelemben lenne az? Egész életében az volt a célja, hogy az emberek ismerjék a nevét, de ez már soha nem fog megtörténni. Ugyan olyan hétköznapi ember lett belőle, mint mindenki más.  Akárki akármit mondd: Steven sikeres ember lett. Jól menő ügyvéd, aki ezzel együtt jól is keres, saját lakása van, autója, eszeveszett jóképű, és nőket megszégyenítően jó a stílusa. Ha valaki ránéz, csak annyit mondd: Tökéletes. Ezzel nem is hazudik. Amikor megismerkedtek, még egyetemre járt, és nagyon sok vizsgája volt, de mindig szakított a kapcsolatukra időt. Akárhányszor találkoztak mindig adott neki egy-egy szál rózsát, vagy valami édességet. Mindig megtartotta neki az ajtót, az autót is mindig kinyitotta előtte, de ez csak ideig óráig tartott. Stephanie-nak meggyőződése volt, hogy minden férfi ilyen. Van egy beetető korszak aztán leeresztenek. Már amikor a lány rámosolygott is komoly maradt. Ez frusztrálta őt, de senkivel nem tudta megosztani bánatát, ezért szerelmén kellett kitöltenie dühét. Próbálta felkeresni volt legjobb barátnőjét, de az hallani sem akart róla, mert elmondása szerint nem szabadott volna, hogy pont egy Steven féle álljon közéjük. A sok veszekedés miatt egyre kevesebbet volt vele párja. A munkája leköti minden szabadidejét - mondogatta. Egyre nevesebb ügyvéd lett. Nagy irodája lett, segédjei, titkára majd titkárnője. Mindenkinek az volt a fő feladata, hogy mindent megkapjon az aranyifjú. Ügyvédi konferenciákra járt, és estélyekre, ahova ő nem mehetett, mert „nincs a szakmában”, de mindig az az érzése volt, nem ez a probléma, hanem attól fél barátja, talán valami badarságot mondd, és leégeti kollégái előtt. Ő sorban nyelte a békát. Talán csak megengedhetett magának néha egy-egy balhét, amikor már tikkelt a szeme az idegességtől. Talán idő előtt elkezdte összegyűjteni volt párja hibáit? Legalább már nem idegesítette a bénasága jóga terén. Most megint a srácra gondolt, aki egyre jobban idegesítette. Jobbnak látta hazamennie, mielőtt még valami dührohama jön elő az utcán… tőle várható most az ilyesmi.

Éppen egy zebrán ért át, amikor egy ismerős arcot vélt felfedezni, egy bolt oldalában. Steph elfordította a fejét, de a kedves munkatársa, a vörös hajú, 16 évesnek kinéző Toddy így is észrevette.

- Szia! - húzta el az ’a’ betűt

- Szervusz, Tod! - köszönt kínos ridegséggel a lány

- A barátodhoz igyekszel? - kérdezte a fiú

- Tessék? - akadt el a lány lélegzete

- Te nem is erre laksz… erre tudtommal a te Steven barátod lakik - mosolyodott el

- Oh. Igen, hozzá megyek - erőltetett magára egy vigyort a lány - sietek - ezzel faképnél hagyta beszélgetőpartnerét, akinek igaza volt. Nem tudni, honnan tudhatta, de tényleg Steven lakott erre. Miért? Miért jött erre? És, hogy nem vette észre? A lábai vitték, efelől nincs kétsége, de ez nem normális dolog. Hátrafordult, ahol Toddy nézte őt. Nincs mese, el kell hozzá menni. Csak bemegy a lépcsőházba, 20 percet ott tölt, majd eljön. Nem kell senkinek megtudnia. Elbújhat a lépcső alatt. Úgyis tudja a kódot. Ez eddig szép volt, és jó volt, de arra nem számított, hogy ahogy belép az ajtón, pont Stevennel találja szemben magát. Az arca az összes létező színt felvehette, amíg megállapodott a fehérnél. Steven ellenben érzelemmentes maradt. Semmi nyoma nem volt annak, hogy meglepődött volna.

- A cuccaidért jöttél? - kérdezte egyszerűen, mire a lányba visszatért a szín, és erőt vett magán

- Igen - mosolyodott el - bocsáss meg, hogy nem a megbeszélt időpontra jöttem. Dolgoztam - húzta el a száját. Éljen, jó alakítás!

- Tudtam, hogy dolgozni fogsz, nem is vártalak. Gyere fel, már összepakoltam a holmikat egy dobozba - mutatott felfelé

- Köszönöm. Hívhatnék egy taxit tőled, és megvárnám a lépcsőházban. Tudod, egy munkatársam a közelben van, és nem akarom, hogy tudomást szerezzenek arról… hogy szétmentünk - kezdte el a kabátja gombját piszkálni, amit akkor szokott, mikor legszívesebben elásná magát

- Nincs akadálya. Nálam is maradhatsz akár. Halasztok a találkozómon. - nyitotta ki az ajtót, ami előtt valóban egy nagy doboz díszelgett. A lánynak összeszorult a szíve, amikor meglátta, de nem szólt semmit. Nem is tudott volna. - Steph, jól vagy? - simított végig a hátán Steven

- Ne… kérlek - hunyta le szemét a lány - Mondd, az én hibám ez az egész? - nézett a férfi szemébe

- Nem csak a tiéd… - mosolyodott el - nem tudtok volna helyrehozni.

- 100%, hogy vége? - kérdezett rá Stephanie

- Igen… de tényleg a barátod szeretnék lenni.

- Én is a tiéd - mosolyodott el a lány, a mai napon először.

Egész úton hazafelé, azon gondolkodott, tényleg olyan nagy szám-e az, hogy már nem tud jógázni, és szingli? Amikor barátok maradhatnak az élete legfontosabb emberével. Sosem gondolta volna, hogy ez a nap így fog véget érni. Azt hitte a kispárnáját szorongatva fogja álomba zokogni magát, de ehelyett igazán jól jött össze minden.